Nem éreztem a fájdalmat, csak futottam, ahogy csak tudtam. Nem törődtem a minden oldalról leselkedő veszéllyel, a szűnni nem akaró fegyverropogással! Minden hiábavaló, őket nem lehet legyőzni! Csak rohantam, bele a fojtogató sötétségbe. Nem néztem hátra, nem akartam látni, hogy követnek. Tudtam, éreztem, hogy ha elkapnak, akkor mindennek vége. Meghalok. Bocsáss meg Anna!

Napok óta újra nem alszom normálisan. Nem fogom bírni hosszútávon! Amint lecsukódnak a szemeim, megint előjönnek annak az estének a képei! Látom magam előtt az utcát. Miért nem tudtam befogni azt a nagy pofámat! Ha nem veszekszünk Annával, akkor nem hagy faképnél az étteremben, és nem indul el gyalog!

Amikor utánarohantam, csak azt láttam, hogy a földön fekszik, fölötte egy fura alak térdelő kontúrja rajzolódott ki a félhomályos szűk utcában. Bár nem láttam, éreztem szúrós tekintetét, ahogy aprólékosan végigmér. Amikor hátrafordultam és segítségért kiáltottam, egyszer csak mindketten eltűntek. Még éreztem a tarkómra mért tompa ütést, aztán elsötétült minden. A Szent György Kórházban tértem magamhoz másnap délután, Annát pedig elvesztettem.

Úgy tűnik örökre.

Teljes fejezet               Kommentek